Amikor hullanak a levelek
Az út közben gyakran elmosolyodott, még többször hallgatott. Ismerőseihez sietett, csendes lélekkel. Mehetett volna villamossal is, de semmi kedve nem volt ugrálni, kétségbeesetten csimpaszkodni az emberfürtbe, láthatatlanná vállni a sokadalomban. Hidak, alagutak alatt vágtatva, azon morfondírozva hogyha leesik, bizony szörnyethal azon nyomban. Ezen a napon nem akart az életével játszani. Meg amúgy is: a költő úgy érezte hogy mindenki és minduntalan őt nézné, gyűlölettel vegyes kíváncsisággal, hogy hátha a nyakát szegi. Kölönc lett volna csak. Inkább a hidakon gyalogolt, és nézte a vizet. Járókelő alig akadt. Élvezte a csöndet, hogy az egyetlen zaj csupán a jéggé merevedő hullámok csikorgása, a víz édes lármája, amelyet máskor túlharsog és elfojt a kocsizörgés, a nyári éj, a lombnesz, az ívlámpák fényében táncoló porszem, a legyek, a rovarok, és nem utolsó sorban a szitakötők égtelen muzsikája. Hosszan csodálta a jégtáblákat, ahogy üvegzajukkal megtöltik a novemberi hajnalt. Ahogy koccanva ütődtek a hídpilléreknek.
Milyen komikus és vicces is lenne –gondolta- ha egy zongorát tenne a jégtáblára hátára, meg egy asztalt a közepére, körülültetné emberekkel, akik pezsgőspoharukat emelgetnék. Ilyen is csak az ő fantáziájában foganhat meg. De hát ezért költő. Vagy legalábbis valami olyasféle szerzet. Korábban is sokszor gyalogolt erre, de most az eszébe sem jutott az a pár hónappal ezelőtti eset, mikor egyedül ő látta amint egy hajléktalan forma ember összeesett és meghalt az utcán, -nem messze a híd lábától. De nem szólhatott róla senkinek, és az emberek reggel sem tudták hogy mi történt. Nem írtak az esetről. Ezért is határozta el, hogy ő bizony majd tollat ragad, és versbe önti ezt a furcsa esetet.
De most első a temető. Ahol egy fölfelé kapaszkodó lankán frissen ásott sírgödör mellett ült a sírásó, munkája után, fáradtan. Be-betekintve a sírba, mely mélyebbnek látszott a föld legmélyebb pontjánál is. Egy újabb elesett várja hogy ide temessék. Ő már nem érhette meg a haditechnika új felfedezését, amelyről komoly emberek, orvosok, egyre többet beszéltek, arról a golyóról, mely nemcsak pusztítani, de gyógyítani is képes. Ez a golyó mindjárt kis patikát visz a testbe. Egy csöpp gyolcsot, mely letörli az első vért, fertőtlenítőszert, egy csipetnyit, mely rögtön meggátolja a fertőzést. Azonkívül a sebessége egy részét rögtön felhasználja arra, hogy a sebet megpuhítsa és bekötözze. Szóval van benne egy icipici ápolónő is meg egy orvos is, akit nem lehet látni.
A költő nem is mászott tovább a képzelet kalandos lajtorjáján, inkább megszólította a sírásót. Akivel rögtön a sírgödör mélységét beszélték meg, amely egy centi hijján százkilencven centi volt. A költő ha beleáll, a feje búbja talán még ki is látszott volna. Persze reklamálni nem reklamálhatott volna, hogy miért nem ennyi az ennyi, és miért annyi az annyi, hiszen a sírnák ilyen mélynek kell lennie, ha tetszik, ha nem, ha van ellenvetés, ha nincsen. Így szabja meg a törvény. Ez a hivatalos. Az állásával meg ki játszana, ha már nyugdíjas állás. A sírásó amúgy is sokat dolgozik a sírokon, ezzel talán egy egész napot is elbíbelődött, hiszen a domb melybe ásta nyers volt, zsíros agyagföld.
Ilyenkor annyira belemerül a munkába, hogy talán arról sem értesülne, ha kitör egy újabb háború. Ugyanolyan nap lenne számára az is, mint a többi. Töltött paprikát ebédelne, világos sört inna hozzá, és fehér kenyeret törne. Itt ülne továbbra is a helyén, nem szólna neki senki hogy miről marad le. Nem ugrálna, nem rohanna megvenni a délutáni lapokat, nem is olvasná el őket. Nem mondana neki semmit az ég, még ha olyan színű is lenne mint egy gumiköpeny. Végezné a dolgát, még ha lógna is az eső lába, még ha alattomos szellők is ráncigálnák a temetői fák lombjait. Ő ugyanúgy, senkitől és semmitől nem zavartatva magát ásítana bele a világba, hogy aztán újra belecsendüljön a csendbe az ásó.
A sírban egy öngyilkos fog majd feküdni, a homlokán, a halántékán vagy a mellén egy-egy piros lyukkal. Halálában is olyan csöndes lesz, mint életében, melyben határtalanul tudott gyűlölni. A költő talán még verset is írhatna erről az örökkévaló gyűlöletről, arról a napról mikor az öngyilkos rájött, hogy az igazi és legfőbb ellenségét a tükörben kell keresnie. Mikor először kelt birokra vele, és ölte a visító és ordító testet, kegyetlenül, mint böllér az áldozatát, pisztollyal, kötéllel vagy vízzel. Ő is préda lett, hogy hosszú testével, hosszú lábaival, hosszú karjaival, a halottakkal ismerkedjék. Hogy megszokja a halált is, arcán a fáradt mosollyal. De ő is csak egy lesz a sok közül, hiszen egy napra megesik hogy hat-hét temetés is esik, de nem ritka ennek a duplája sem. Nagyon ritka az, amikor nem temetnek senkit. A sírásó talán az idejét sem tudja hogy mikor esett meg az ilyen csoda. Mikor a Jóisten megpihent egy kicsit a sok halál csodálása után.
Az öngyilkos fiatalember sírja az is lehet hogy megsüpped majd, a koszorúk súlyától, amit rádobálnak majd azok akik szerették, és akikről az öngyilkos nem is tudott. A nedvesség majd elpárolog, és a súlytól a talaj megereszkedik, -lezuhan. A rátemetés sem kizárt –vakarta kopasz feje búbját a sírásó. Lehet hogy egy egykor volt szerető, vagy a fiatalember felesége az ura után öli magát, rendelkezve arról hogy egy sírba temessék a férjével, -szeretőjével. Ilyenkor föltárjuk a sírt, hogy együtt legyenek. Koporsóból persze ahogy az életből sem a legjobbat kapják, mert fenyőfáról még csak nem is álmodhatnak, de talán még bükkről, vagy tölgyről sem. Ráhányják legfeljebb a szép Cinkplé koporsójukra a földet, aztán rögvest be is horpad, és összeroskad. Öt perc se kell és elhantolják a sírt, főleg ha semmi fizetség sem jár munkájukért. Bár ez a harminc év alatt, mióta sírásó lett a sírásó, még nem igen esett meg vele.
Ő volt is a legöregebb, aki mint amolyan tanárember egyengette a kezdőket, akik afféle napszámosok voltak, zsellérgyerekek, falusiak. Fiatalok. Huszonéves forma gyerekek. Ő is ennyi idősen kezdte, mikor már unta a cserepes mesterséget, az edények készítését, amiből jóformán még kenyérre sem tellett. Pedig annak előtte éppen így volt a bőrdíszművek készítésével is, amit szeretett csinálni, de hamar be kellett látnia hogy nem akadnak vevők, akik mégis vettek volna valamit, inkább az olcsóbb és silányabb portékát keresték. Csizmákat is készített, hiszen az apja csizmadia volt mióta csak az eszét tudta, és aki nem is nagyon örült egy szem fia elhatározásának, mert hogy mégis mit fog szólni majd a falu apraja és nagyja, és amúgy is: szép mesterség mind a bőrárú készítés, mint a cserepesség, miért kell eldobni mindkettőt egy olyan piszkos munkáért mint a sírásás. A sírásó csak annyit tudott mondani az apjának hogy ő úgy gondolta… majd dühös mozdulattal az asztalra csapott, és nyomban elnémult. Szedte a batyuját, és nekiindult a temetőnek. Arra még csak a rémálmaiban sem gondolt, hogy az apja, végrendeletében őt kéri meg hogy helyezze örök nyugalomra.
Minden nap meglátogathatná apja sírját, de erre nem sokszor vitte rá a lélek. Sokszor messzire elkerülte a sírhantot, és azokat nézte, akik húsz-harminc éve, minden áldott nap, jó időben, rossz időben, kiöltözve látogatják halottaikat. Mindig ugyanabban az órában jönnek, és szertartásszerűen ugyanazokat a mozdulatokat teszik, és mondatokat hebegik. Mint akik fogadalmat tettek egyszer, mint akiket a bűntudat, vagy az unalom, ne adj Isten az unalom csalt ki a temetőbe. Némelyikük úgy tekintget jobbra és balra, mint aki már a jövendő sírhelyét keresi.
Olyanról is hallottam, hogy egy édesanya, mivel nem akadt „egyes”-koporsó, jutányos áron magának is vett egy sírhelyet, és a lányának is. Az biztos nagyon örült neki mikor megtudta a hírt, és megkapta az erről szóló okmányokat mondjuk a születésnapján, vagy a szent karácsony éjjelén… Sírni egy öreget sem látott még, fiatal szülőket viszont annál inkább, akik a gyermeküket, nagylányukat veszítették el. Vagy fiatalemberek, akik a mennyasszonyuknak tesznek minden nap hűségesküt, mintha minden nap eljegyeznék halott kedvesüket.
A öregeknek minden nap halottak napja, akár csak Kínában. Ebben a vén, konzervatív országban az életet szinte megállítja a halál. A jámbor kínai állandóan sírokat látogat, tarackokat durrogtat, füstöl a halottak tiszteletére, és malacot, rizset, mandolát visz nekik enni. Errefelé csak a szuper vagy hiper vagy giga marketekben beszerszerzett elemes-mécsesek jutnak, vagy a kiskertekben szedett virág, vagy legjobb esetben egy másik sírról ellopott és a virágüzletbe újra értékesítésre kerülő virágcsokor. Mert megesik az ilyen. Pedig nekik, a halottaknak nincs szükségük a gyertyánkra, amint egykor érintetlenül hagyták azt a korsó vizet és gyümölcsöstálat is, melyet a sír mellé tettek az ittmaradtak. Ők mindezekről lemondhatnak, mert övék az az öröm, az a láz, szabadság, hogy nincsenek, és névtelenek, mint a porszemek vagy a fűszálak a mezőn. Nekünk hagyják alamizsnául a fényt, kik még vagyunk, a szegényeknek, hogy megvilágosítsák kunyhójukat, és kezükben ezzel a lobogó gyertyával megtalálják azt a kaput, melyen ők már áthaladtak. A mi sötétségünk olyan sötét, hogy csak a fény hat rajta keresztül, mely éles és bántó, mint a fájdalom nyilallása.
–Ennél szebben és találóbban én magam sem fogalmazhattam volna, gondolta a költő, és rácsodálkozott a sírásóra. Aki ennyi eltemetett halott után is egészséges maradt, mind testileg, mind lelkileg, mind szellemileg. Nem mondta magát babonásnak, ahogy nem is félt semmitől. Se a haláltól, se a szellemektől, se a kísértetektől. És angyalokról még csak nem is álmodik.
És hogy miért?
Emlékezett egy esetre, mikor látogatóba ment egy szegény rokonhoz. Utáltam a hasznos holmikat és a tápláló eledeleket (mesélte) a jó meleg télire való kelmék helyett cifra rongyokat kívántam és az egészséges főzelék helyett színes lekvárt, mellyel legalább egy hétre el lehet rontani a gyomromat. Bementem a rokonnal a szobájába, mely kopár volt és örömtelen, így karácsony előtt is. Ő maga hasonlított egy józan magánhivatalnokhoz, aki már nem vár semmit. Észrevettem, hogy üres a játékosládája. -Hát a játékaid hol vannak? -Elvitték. -Ki? -Az angyal - suttogta a kis rokon titokzatosan, és rám nézett, egyszerűen. -A költő maga előtt látta a sírásót, amit az udvari lakás ablakán kitekint a felleges égboltra, és ott látja az angyalt: a szegénység bús angyalát, aki az idén elviszi a szegény gyermekek játékait a gazdag gyermekekhez. A „Mikor halunk meg?” kérdésre már nem is igen akart felelni a sírásó. Talán tavasszal, -de még inkább ősszel. Áprilisban, -de még inkább novemberben, amikor a fák rügyeznek és hullanak a levelek, és velük pusztulnak az emberek. A költő végül elköszönt. Fejére nyomta fekete kalapját, kezébe vette lomha botját. És hazafelé vette az irányt a Kerepesi temetőből. Útközben vett egy friss, november 3.-ai (csütörtöki) lapot.
