A kontúrját vesztő világra


Íróasztalom
megett áll. Derűs, kedves,
néma és meredt.

Akár egy gyermek
nézem, amíg elhervad
minden mi termett.

Csendben köszöntöm,
és szegényes kincseim
lábához öntöm.

Így szól: ha könnyebb,
csont kezével varázsol
szememre könnyet.

Azt mondja: nézz szét,
hogy szemedbe éles fény
legyen a részvét.

Meg mit akarnál
írni, –kérdi- ha sorsos
rég írva van már.

A nevetése
nyomorék, -melytől fő zúg,
és a gyomor ég.

Szánom, de értem,
amíg elé dobálom
a harci vértem.

Gyáva és boldog,
hogy bezárhatja éltem,
akár egy boltot.

Nem mond hamist és
igazt se, és én nem is
kérek vigaszt se.

Két szeme piros,
csontja úgy zörög, mint az
üres papiros,

amit otthagytam
az utókornak. Nyomom
a futó pornak.

A csönd köröttem
határtalan. Fa vagyok.
Fa. Madártalan.

A sötét ablak
sem mutatja nekem: hol
a boldogabb lak.

Ő áll, én hanyatt
esem. Forgatja szemét,
vadul, -rémesen.

A szám, -a vérem
is gagyog. Talán nem Ő
a rossz. Én vagyok.

Rossz nem lehet, hisz
erősebb az életnél,
amely merő seb.

Hisz megmutatja
a holtak sírját, -konok
nyugalmuk írját.